Kínkeservek panteonja

Az egyik legnépszerűbb orosz írónő, Ljudmila Ulickaja A mi urunk emberei című novelláskötetének elemző bemutatását, a kötet „titkainak” vizsgálatát, úgy gondolom, indokolt a mű keletkezési körülményeivel kezdeni. A könyv születése ugyanis már önmagában több szempontból figyelemre méltó. 2005-ben járunk, amikor a világhírű írónő túl egyik nagyszerű regénye, az Odaadó hívetek, Surik megírásán, az Izvesztyija című lapnak adott interjújában azt fejtegeti, hogy nem óhajt többé regényt, nagyregényt írni, mert ez a műfaj teljesen kimeríti. „A regényírás bennem hatalmas feszültséget kelt. Az a fajta ember vagyok, aki nem képes lazítani, emiatt a regény egyszerűen megsemmisít. Aztán pedig olyan soká térek magamhoz, mint egy hosszú operáció vagy betegség után.” (http://www.izvestia.ru/culture/article/2372056/)

Ennek a problémának az orvoslásaként fog hozzá a Surik… után novellákat írni, abban a hitben, hogy ez a műfaj kevésbé fogja a szervezetét megterhelni. Így születik meg 2004–2005 telén, egy, az írónő számára egyébként igen kemény, különböző családi és egészségügyi gondokkal-bajokkal terhelt hideg évszakban, a körülmények ellenére mégis elég könnyedén és gyorsan ez a novelláskötet, az orosz klasszikusok terén otthonosan mozgó olvasó számára igencsak figyelemfelkeltő címmel. A könyv ugyanis az írónő véleménye szerint méltatlanul elfeledett, de egyértelműen a klasszikusok közé sorolandó szerző, Leszkov egyik alkotásának címét kapta, s a problémafelvetéseit, illetve tematikáját illetően más orosz klasszikusokat, elsősorban Dosztojevszkijt és Csehovot is felidézi.

A szerző életében a regényírás helyett a „könnyebb út”, a novellaírás azonban mégsem tudott végleges formává válni. Ennek ékes bizonyítéka, hogy 2007-ben megjelent a nálunk is igen népszerű Daniel Stein, tolmács című regénye, azaz Ulickaja – tegyük hozzá, szerencsére – nem tudta megállni, s ígérete ellenére ismét a nagyregény műfajában remekelt. S érdekes módon azt, hogy ígéretét nem lesz képes betartani, ez a novelláskötetként aposztrofált, hosszabb-rövidebb történeteket magába foglaló A mi urunk gyermekei kötet is mutatta már némiképp. Mégpedig azért, mert ebben a művében a történetek egymástól való látszólagos függetlensége ellenére több szempontból is a regényszerűség nyomait érhetjük tetten.

Vagyis a regényírás fáradalmait ez esetben Ulickaja egy olyan kötettel „pihente ki”, amelyben az egymástól elkülönülő részekben mintegy „sorvezetőként” fel-feltűnik egy szereplő, Zsenya, aki hol az adott történet hőseként, hol a szerző alteregójaként, egy írónőként jelenik meg az olvasók előtt. És Zsenya, foglalkozásából adódóan, azokra az életeseményeire emlékszik vissza a történeteken keresztül, amelyek nem titkoltan Ulickaja személyes élményeiből származó benyomásokkal, képekkel hozhatók összefüggésbe.

Zsenya ilyen jellegű vissza-visszatérése azonban csak az egyik oka annak, hogy a novellák sokasága regényszerűvé válik. Ehhez szükséges a „mi urunk embereinek”, vagyis az itt szerepeltetett hősöknek az egy tőről fakadása, sorsuk hasonlósága, amelyet már a cím megválasztásával is érzékeltet az írónő. Azzal a Leszkov-címmel, amelyben egyébként az orosz cár szó szerepel, s amelyet véleményem szerint azért nem fordíthatunk egyszerűen cárnak, s ezáltal a „mi cárunk embereinek”, mert itt a cár szó valamiféle úr, uraság értelemben, az úr pedig akár a mindenható Isten értelmében is jelen lehet. A novellák hősei tehát mindenképpen valamilyen úr alá tartoznak, egy világi (mondjuk egy feleség a férje, a hites ura alá), de akár egy vallási értelemben vett úr alá is, attól függően, hogy ki miben vagy kiben hisz, illetve hisz-e egyáltalán.

A saját úrhoz való tartozása mellett ráadásul Ulickajánál mindenki – mint azt már más műveiből megszokhattuk – valamilyen terhelt személyiség, ilyen-olyan pszichés vagy pszichoszomatikus betegségekkel, fogyatékosságokkal, élete negatív történéseit követő megaláztatásokkal. A „szabadon választható úrhoz” való tartozás mellett tehát ezek a hősök egytől-egyig olyan „megalázottak és megszomorítottak”, akiket épp ez a dosztojevszkiji terminológia tesz olyanná, mintha mindannyian egyetlen regény szereplői lennének, csak problémáik eltérő természetéből, súlyából adódóan a „regény” más-más szintjén helyezkednének el.

Szerepel itt például olyan hősnő, Tánya, akinek méltán „irigyelhetjük a problémáit”, hiszen csak amiatt szenved, mert gyönyörű, és minden férfi csakis a szépségéért szereti. Ő viszont azt szeretné, ha végre valaki a szépsége mögött meglátná a belső értékeit is. (A széplány teste című történet ez, amely címében emlékeztet a kortárs Viktor Jerofejev Az orosz széplány című regényére.) Vagy ott van például az ünnepelt, már nyugdíjba vonult színésznő, akinek a legnagyobb problémája, hogy imádott kutyája halálát hogyan élje túl. (A Tiszteletre méltó hölgy kiskutyával című novella, amely pedig – ismét a cím vonatkozásában – a híres Csehov-novellára, a Kutyás hölgyre utal.)

Az ilyen látszólagos, mégis igen mélyen ábrázolt gondok azonban csak a felső szintjét képezik a „regénynek” és a problémáknak, és csak egy kiválasztott szűk réteg „élvezheti” őket. Ha lejjebb ereszkedünk a kínkeservek panteonjába, az alsóbb rétegekben találkozunk a halálos beteg, rossz és gonosz emberrel, aki szintén a Dosztojevszkij által kifejtett orosz népi szlogen szerint él: „ha valaki üt, akkor szeret”, s ennek megfelelően naponta ellátja a baját a feleségének, aki ennek ellenére gyereket szül neki (A Jasznij Szokol halála című rész). De vannak itt olyan részeges szülők, akiket találékony gyermekeik tartanak életben (A pótlétra), van féllábú asszony, akinek egy busz vágta le a lábát (Miért és minek? című novella), s olyan apák, nem is egy, akik a más apától származó gyereküket – hosszas tépelődés után, de – képesek sajátjukként imádni és nevelni.

Ulickaja mindezen sorsok felvázolása közben arra is mesteri módon utal, hogy a patológiás helyzetek – akár fizikaiak, akár lelki eredetűek – mennyire függetlenek a geográfiai helyzettől, a lakóhelytől, a környezettől. Hősei ugyanúgy képesek szenvedni az orosz társbérletek nyomorában, mint a napfényes Amerikában vagy a csillogóbbnál csillogóbb nyugat-európai nagyvárosokban: a nap mindenkire ugyanúgy süt, képletesen mindenkit bárhol beboríthat az árnyék, s az a bizonyos úr is mindenhol ugyanúgy jelen van, vagy épp akkor nincs jelen, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Ezek az emberek – a világ bármely pontjára sodorja is őket az élet – ugyanúgy szeretnek, gyűlölnek, születnek, meghalnak, örökbe fogadnak, temetnek és gyászolnak. S még valamiben közösek: valami olyasmiben, ami szintén nem titkoltan a szerzőnő életszemléletéből fakad, s alteregóján, Zsenyán keresztül átsugárzik a hőseire is. Ez pedig az adott sorsba való beletörődés.

Ulickaja a kötetével kapcsolatos egyik interjújában nyilatkozta, hogy ő maga nem tartozik az élettel harcoló, a sorssal szembeszálló emberek közé. Sokkal inkább olyannak fogadja el a sorsot, mint annak a bizonyos úrnak a döntését, s bármi is következik az életében, azt nyugalommal fogadja és kezeli. S kötete szereplői mintha ugyanezt tennék. Erre talán legjobb példa annak a nőnek a sorsa, akinek a busz levágja a fél lábát. A hölgyben az esemény után azonnal felmerül a kérdés, hogy vajon miért történt vele mindez, miért „érdemelte” ezt a sorsot, s ezzel kapcsolatban nem másnak, mint Zsenyának a véleményét kéri: „Zsenya, miért történt ez velem? / Hirtelen nem értettem, miről is beszél… Így folytatta: / Nem jöttem rá azonnal. Most már tudom: egész életemben túl sokat szaladgáltam és ugrándoztam. Most viszont ezt üzenték nekem: ülj le és gondolkodj…” (258) Az idős asszony tehát ahelyett, hogy siránkozna, Zsenyát kérdezve maga találja meg a választ sorsára, s bele is törődik abba.

De olyan szereplő is akad, akire éppen a sorsa elfogadása következtében mosolyog rá a szerencse, akinek sorsába való beletörődése hozza meg a várva várt boldogságot. Például a szépségével kamaszkora óta küszködő, harcoló Tánya húsz év után, szépsége miatt egyre kevesebbet bosszankodva, s energiáit értelmes módon, laboratóriumi munkába fektetve találkozik egy olyan emberrel, akinek – újabb fogyatékosság – vaksága miatt teljesen közömbös Tánya külseje. Aki a nő hangjába szeret bele, s akit valóban csak a lány belső értékei, kedvessége ragad magával, s vezeti egészen az oltárig… Vagy ott van az üvegszemű Grisa, aki – s ezt szimbolikusan az üvegszeműsége is mutatja – teljesen vak a feleségével kapcsolatban: nem veszi észre, hogy az mástól terhes. Viszont annyira rajong a párjáért, hogy közli: képes sajátjaként felnevelni a születendő gyermeket. Ez a „problémán való felülemelkedés” pedig az ő számára is meghozza a családi boldogságot.

Mielőtt azonban bárki azt gondolná, hogy Ulickaja történetei ezekkel az idillikusnak tűnő végkifejletekkel melodrámába fulladnának, téved: a szerző ugyanis remek egyensúlyi érzékével olyan eseteket is láttat – sokszor ugyanazon a történeten belül, esetleg egy másik családtaggal kapcsolatban –, amelyben az illető szintén nem harcol a sorsával, hanem idő előtt feladja, s végez magával.

A regényjelleg, a ki nem mondott egység megteremtését szolgálja a hősök sorsközössége mellett a kötet szerkezete is: a könyv öt szerkezeti egységet tartalmaz, amelyek mindegyike a fent vázolt, elsősorban családon belül felmerülő problémák egyikét járja még hangsúlyosabban körbe. Például A vér titka című rész a genetikus végzettségű Ulickaját mindig is kimondottan foglalkoztató születés és öröklődés titkait kutatja, benne az igazán megrendítő Legidősebb fiú című novellával, melyben egy középkorú férfi szükségét érzi, hogy végre bevallja legnagyobb fiának: nem ő a vérszerinti apja, hanem még anyja előző kapcsolatából származik, s vallomása előtt idegileg-fizikailag a poklok poklát járja. Vagy az Örökké élnek… című nagyobb egység a cím ellenére, a címet ironikusan értelmezve a halállal foglalkozik (az általam magyar nyelvre átültetett és itt közölt novellában is a családfő halálához való viszony hangsúlyos). Az Úti angyal pedig ennek a bizonyos úrnak a szükséges időben és helyen való jelenlétét vagy épp hiányát láttatja egy-egy bibliai történetet átdolgozva-feldolgozva, vagy épp a másik Jerofejev, Venyegyikt halhatatlan művét, a Moszkva-Petuskit megidézve a Moszkva-Podrezkovo. 1992. című résszel. S ezt a három részt foglalja keretbe az első, a kötet címét viselő egység, hiszen ennek rögtön az első fejezetében ott találjuk – még kislányként – a sorsok későbbi állandó kalauzát, Zsenyát, valamint az utolsó, címében is a történetek végét jelző blokk, a Legutolsók, amely megpróbál némi magyarázattal szolgálni az addig történtekre és leírtakra.

Az utolsó egységen kívül azonban – és Zsenya szerepeltetésének is ez az egyik oka – Ulickaja a legtöbb elbeszélésében nagyon óvakodik attól, hogy az ő véleménye a történetekkel kapcsolatban bármilyen formában is megjelenjék, vagy hogy a novellákból valamilyen általános következtetést vonjon le. Mindössze láttatni, megmutatni akar, s a véleménynyilvánítást, egy hős ilyen vagy olyan döntésének elfogadását vagy elutasítását az olvasóra bízza. Ezt a törekvését egyébként már a kötetéhez írott Előszóban is érzékelteti:

„A szerző középen marad, egészen pontosabban a megfigyelők és a megfigyeltek között. Felhagy azzal, hogy ő maga érdekes legyen. Lényegében a megfigyelés területén tartózkodik, de abba nem vonódik bele és önzetlenül van jelen. Micsoda elragadó játék válik lehetővé akkor, amikor oly nagy lesz a magunktól való távolság! Észreveszed, hogy milyen a levelek és a kövek, valamint az emberi arcok szépsége, hogy a felhőket egy és ugyanazon mester ragasztja össze, és hogy a gyenge szellő hogyan változtatja meg a levelek egymáshoz való viszonyát és azok árnyalatait. A vízsodor új mintára lel a vízen, meghalnak az öregek, és kibújnak a tojásból a fiatalok, a felhőkből pedig ez idő alatt víz keletkezik, amit az emberek és az állatok megisznak, s ami így az ő elporladó testükkel együtt fog a földbe kerülni.

A mi urunk kisemberei figyelik ezt a képet, felemelve közben a fejüket. Lelkesednek, veszekszenek, megölik egymást és csókolóznak. Észre sem veszik a szerzőt, aki szinte nincs is.” (8)

Ez a könyveiben elbújó, történetei mögé rejtőző szerző azonban nagyon is él és létezik. Népszerűségét bizonyítja, hogy ez a novelláskötete is, mint minden alkotása, a 2005-ös, első megjelenése óta megért már néhány újabb kiadást, legutóbb 2008-ban került az orosz könyvesboltokba. És szerencsére a Daniel Stein, tolmács című regényének megjelenése óta abban is reménykedhetünk, hogy hamarosan újabb nagyregénnyel fogja megörvendeztetni az olvasóit.