Hűtlen nő; Különös szerető; Homme fatal; Gyónás
Hűtlen nő
Minden itt van, egy karnyújtásnyira:
boldogan pancsolnak szép, tiszta gyerekeim,
férjem, mint mindig estefelé, locsolja a kertet –
rám mosolyognak,
s egyikük sem sejti, hogy éppen most
írom neked a levelet:
Megadom magam – péntek délután háromkor
a tiéd leszek, kölcsönlakásban
és kölcsönlélekkel.
Különös szerető
Éjszakáról éjszakára
együtt vágtáztok az ismeretlenbe.
A ruganyos férfitest
illata, akár a tavaszi fa visszatarthatatlan nedve,
itatja szomjas szádat,
hamuszín bőröd bámulatosan
felfrissül ujjai
érintése nyomán. Feledteti veled
a szürke, repedezett falú házat, ahol
beporosodott könyvek
és denevérek között
telnek sorra napjaid.
Hajnaltájt feladod neki apró találós kérdéseid –
de ő nem tudja a választ, sőt,
már a nevedre sem emlékszik,
s elhagy téged a Fájdalom kapuja
előtt. Csendben
átmész hát rajta –
illedelmesen, lehajtott fejjel, de
megbánás nélkül: tudod, hogy
holnap újra össze akarod majd
ereszteni vele az ős-nőt,
az ős-tüzet.
Homme fatal
Magasan a tenger fölött
egy ezüstláncon függő kastélyban
fogad szerelmed.
Már elkészített mindent: vadhúst,
tucatnyi jófajta bort, selyemmel vetett ágyat –
végre megérkezel: bódító könnyedséggel,
hajadban madárfüttyel vegyülnek
a mezei virágok apró magvai. Ragyogva
tárod ki fáradt szíved
őfelé, a forrásod felé. Nem sejted,
hogy amint elalszol, titokban
kiveszi majd az öved alá rejtett kulcsaid,
s rohan, hogy kinyissa a tizenharmadik szobát:
kétségbeesetten lel meg ott egy arcképet, egy ismeretlen,
egy egészen más férfiét.
Gyónás
…s még valami gyötör, Atyám,
legerősebben minden bűnöm közül:
nős férfit szeretek. Éjjelente
nem alhatom: vágyom rá testemben is,
lelkemben is, folyton folyvást
küzd bennem két hatalmas, ellentétes erő,
s én nem tudom, akarom-e tűrni ezt tovább…
Tudod, Bianca, különös ajándék a szerelem,
a legkülönösebb,
naponta köszönetet kell érte mondani. De
bárhogy is teszel, ne feledd:
ha az észre hallgatsz, szenvedni fogsz;
ám ha nem hallgatsz rá,
szenvedésed még sokkal súlyosabb.