Orfea avagy a téli hágó

Orfea avagy a téli hágó
(részletek)

oda már a dal helye
ó az állat mely szinte nem is létezik megjelenik
a te hívásodra
fehér fény archívumok melyeket senki se tár föl

ajkak          szemhéjak

kő          oltár a tájban
rituálisan ismétlődik                         önmagukat elbeszélő
                                   vonalak
                  gesztusok                       aztán

ujjal a száj peremén   vak szemhéjak réteg a rétegen
        sok-sok szemhéj alatt aludni...

                                        idevezetni (őt) az
                             árnyak zónáján át
               megpecsételődés

mint két murvalevél
felfele nyílnak ki
a tér ürességébe

mint a seb fölötti kötés
mint réteg a réteg után
úgy engednek
(fel)
    lábnyom visszafelé

kész vagyok itt feküdni
horizontálisan
és várni nekitámaszkodva
a
fehér falnak                                   (Gaeta)

a szélnek
a part
kapuja

ahol aztán mozognak
a sötétben
önálló lényekként
érkeznek meg
a gótikus ablakon át (szekvencia)
növénytani (le)írás excentrikusan benőtt
vastagon dühösen beburjánzott falak

aztán a kiköltözés a sarokházból
az akarat
világos
kijelölt iránya
beavatás

a hang helyett
álmok. történetek. más mondatok
bensőségesek vagy elszigeteltek
így találja őt a tél
az ablakkal az ajtóval szemben
Orfea

a csöndes fordulópontban
a világ(osság) szürke korongja:
az üveg hangtalan törése
a homlok mögött angyalszárnyak...

aprócska indák
csupasz torok a férfitesten általi
eltűnés az emlék alakja:
újra és soha
a hang
helyett
a táj