Eventyr

(bevezetés a mesébe)

Két tündér üldögélt az előszobában.

Egyikük sóhajtott, megigazította a fátylát. Másikuk meglibbentette a szoknyáját.

Nem unjátok még?

Meglepetten kapták fel a fejüket.

Én szóltam – hallatszott újból a csilingelő hang.

A tündérekkel szemben a falon lógott egy festmény. A félhomályban megcsillant az aranyozott cirádás keret, benne egy kékesen derengő, lányarcot formázó váza, szépen ívelt szemöldök, félig hunyt pillák, finom mívű orr, puha mosolyba nyíló száj. Homlokán nefelejcskoszorú, haja gyöngyvirágfüzér.

El kell mondanom valamit.

A két tündér szeme összevillant, majd biztatóan a lányarcú vázára pillantottak:

Tágas teremben éltem egy kacskaringós asztalkán. A falak mentén üveges szekrények, kecses kanapék, középen súlyos tölgyfa asztal, körülötte mesterien faragott kilenc szék, mindegyiknek más a dísze. Esténként meggyújtották a hatalmas kristálycsillárokat, és amikor az ódon óra kilencet kongatott, belépett egy öregúr. Hófehér haja és szakálla a derekáig ért, csipkés kézelőt viselt, a nyakában csalánselyem kendőt. Mindennap más székre ült. Pompás gyümölcsöket vacsorázott. Leginkább a gránátalmában lelte kedvét. Egy este, miután elköltötte vacsoráját, megállt a kacskaringós asztalka előtt, különös-kék szemével tűnődve nézte arcom, majd érces hangon beszélni kezdett:

Rózsafelhők úsztak az égen azon a hajnalon, amikor az aranycsőrű madár ideröppent az ablakpárkányra. Alig volt benne élet. Gránátalmamaggal kínáltam, gyöngyharmattal itattam, bársonypárnára fektettem. Három napig el se mozdultam mellőle, míg végre kinyitotta a szemét, mikor egy eltévedt napsugár életre simogatta. A madár a vállamra repült, körbejártatta tekintetét a termen, majd élénk csicsergésbe fogott:

Két patak folydogált a völgyben. Az egyiknek kék volt a vize, mert abban fürdőzött az ég. A másiknak zöld volt a vize, mert abban fürdőztek a lombok. Hosszú-hosszú fáradságos kanyargás után végre összeölelkeztek a kék habok a zöldekkel, s ahol összefolyt a két patak, állt egy fűzfa. Göcsörtös, vaskos törzse élemedett korát mutatta, de gallyai közt kék-zöld fények fogócskáztak, levelei könnyedén libbentek az esti fuvallatban. Ezen a tavaszon is eljött az anyóka, megsimogatta a vén fatörzset, örült, hogy újra kihajtott, hisz egykor, az idők kezdetén ő dugta le a fűzvesszőt a földbe. Letelepedett a puha mohára, mint már oly sokszor, és hallgatta a levelek susogását, a két patak locsogását:

Takaros házikó állt a város szélén. A derék csizmadia lakott benne, szorgalmasan dolgozott, egyre-másra varrta a formás csizmákat kisasszonyok apró lábára, nagyasszonyok széles bokájára, vénemberek bütykeire. Egyszer aztán maga a láp asszonya kopogtatott be, hadd rendel már ő is egy csinos lábbelit; ha a városban a rakoncátlan lidércek után kell futkosnia, ne törje lábát az utcakő. Elégedett volt az új csizmával, ám a fizetséget nyomban elfelejtette, egykettőre sarkon fordult, szelet és port kavart. Megborzongott a csizmadia is, a felesége is, mert az erős szél félelmesen zúgta-dohogta a kürtőben a jövendőt:

A csizmadia kisfia a tengerparton játszadozik a színes homokban. Aztán felkapja egy szivárványosan ragyogó, tarajos hullám, viszi-viszi-sodorja, mígnem egy különös szigeten kidobja a fövenyre. Amint kifújja magát, körülnéz és káprázik a szeme: egy porcelánpalota fényeskedik-magasodik előtte. Tárva-nyitva a kapuja. A kisfiú bátran belép, megy egyre beljebb a ragyogó termekben, végül a legbelső szobácskában rátalál a királykisasszonyra. Tükörüveg zsámolyon ül, és a fél ország árát érő képeskönyvét nézegeti. A kisfiú letelepszik mellé. Éppen a hatvanhatodik oldalra lapoz a királykisasszony. Egymásra néznek, mosolyognak. Félhomály van azon az oldalon, és két tündér üldögél az előszobában.

(hiszen ez nem mese)

Lépjen közelebb.

Igen, uram.

Kegyed ifjú vagy hajadon?

Zavarba hoz, uram.

Másmilyennek gondoltam.

Sajnálom, ha csalódást okoztam.

Dehogy, dehogy. Meglep inkább. A magafajták általában ápolatlanok, szegények.

Melyikükkel sikerült találkoznia?

Egyikük sem jutott el az oszlopcsarnok alsó lépcsőfokáig.

Köszönöm kivételes bizalmát.

Nem tudtam úrrá lenni kíváncsiságomon. Hiszen mindenki magáról beszél. Állítólag külországokból is sok meghívást kap.

Igen, uram, nem titkolhatom el.

Nehezen tűrtem volna, ha idegen fejedelmi udvarokban előbb tesz látogatást, mint nálam.

Nem győzök eléggé hálás lenni, uram.

Mondják, ön beszélget a bútoraival.

Valóban van egy köszvényes karosszékem. Ha beleülök, jajgat. Ha napokig feléje se nézek, méltatlankodik. Lelki ápolásra szorul. Kimerítő feladat.

És a láda?

Ó, hát a ládáról is tud?

Mindenki beszéli. Igazán koporsó alakú?

Dehogyis. Gyönyörű faragott láda, valaki kidobta a háza elé, nekem pedig megtetszett.

És valóban abban alszik?

Csak teleholdkor, azt is csupán hajnali fél háromig. Azután már nem zaklatnak a lidércek, visszafekhetek puha takaróim közé.

A ládával is társalog?

Ha felnyitom a fedelét, kuncog, amint belső tükrében meglátja túlméretezett orrom. Néha csúfolódik, olyankor meg kell dorgálnom.

Nagyon jól áll ez a gallér.

Köszönöm, uram, kénytelen vagyok állógallért viselni; kitűnően elrejti nevetséges gúnárnyakam.

A nyakkendője is kifogástalan. Ez a leheletfinom szegélyhímzés bizonyára könnyű leánykéz munkája.

Nem, uram. A Christianshavn egyik udvarra nyíló, földszinti szobájában készült, az asszony már nem fiatal és csaknem vak. Gyermekkori emlékeit, a virágos rétet hímezi rá minden kelmére, ami a keze ügyébe kerül.

Na és a kézelője! Micsoda pompás csipke!

Már-már kimegy a divatból, de nem tudok megválni tőle.

Elárulok magának valamit.

Hallgatom, uram.

Olykor elfog egy különös vágy, főleg vörös alkonyokon…

Ismerem jól ezt…

…hogy női ruhába bújjak

…ezt a titokzatos érzést.

A hálószobámban van egy rejtekajtó, ami kicsi kamrába nyílik. Ott helyeztem el egy egész ruhatárnyi szoknyát, köntöst, selyemövet, fátylat. De sose öltöttem magamra még csak egy batiszt alsószoknyát sem.

Nekem kedvenc időtöltésem, uram. Még az utcára is kimegyek, időnként társaságban is női ruhában látnak. Egyszer modellt álltam egy festőnek.

Na és mit szólnak az emberek?

Megbocsátják, uram.

Érdekes. Szerfelett érdekes. Talán egyszer én is megteszem.

Győzze le önmagát, uram. Csodálatos, felszabadító érzés.

Igyunk erre. Kitűnő champagne-t hozattam fel.

Igen, uram, rendkívüli íz.

Mondják, amire csak ránéz, mindenből mesét tud csinálni.

Igen, uram, ez a dolgom.

Nézzen rám.

Igen, uram.

Csináljon belőlem is mesét.

Igyekezni fogok, uram.

(édeskés gyerekgügyögés)

Hét óra tájban a két kisfiú még mindig az öreg utcai lámpás alatt beszélgetett az elveszett mesékről, amikor elhaladt mellettük egy hórihorgas alak. Fura kalapja alól feltűnő méretű orr lógott ki. Cipője csupa sár volt. Köpönyegét cibálta a szél. Jól látszott a vaskos könyv a hóna alatt.

Alf! – kiáltott fel az egyik kisfiú.

Álruhás alf! – bólintott a másik.

Azután elhallgattak.

És ez a pillanat fordulópontja ennek a történetnek.