Rövid történetek

A mese rólad szól!

Az ókori mesék jól kifundálták, hogyan mondják az emberek szemébe az igazságot anélkül, hogy megsértenék őket. Különös tükröt tartottak ugyanis eléjük, melyből különböző állatok és furcsa szerzetek tekintettek rájuk, egyszerre alkotva szórakoztató és épületes látványt. Tanmesének nevezték őket. Az állatok ostobaságában vagy éppen eszességében az embereknek magukra kellett ismerniük, gondolván: a mese rólad szól! Így senki sem mérgelődhetett. Vegyünk egy példát:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két hegy, tetejükön kastély állt. Lent a völgyben egy kutya szaporázta lépteit egér vagy fogoly után szimatolva, hogy csillapítsa éhségét. Egyszer csak az egyik kastélyban felharsant az ebédre hívó kürt. A kutya rögtön nekiiramodott a hegynek, de alig ért félútig, a kürt elhallgatott, ekkor megszólalt a másik kastély kürtje. Mire a kutya így okoskodott: itt már bizonyára végeznek az ebéddel, mire odaérek, amott azonban csak most ülnek asztalhoz; ezért aztán lerohant, majd fel a másik hegyre. Abban a pillanatban ismét megszólalt az első kürt, a második pedig elhallgatott. A kutya erre ismét leszaladt, majd újra fel, és addig rohangált, mígnem mindkét kürt elhallgatott, jelezve, hogy az ebéd véget ért.

Találd ki, miről is szól az ókori történet, és ki az a bolond, aki ide-oda kapkod, fárad, de semmit sem nyer az egésszel.

A talizmán

A herceg és a hercegkisasszony még mézesheteit élte. Mindennél boldogabbak voltak, csak egyetlen gondolat nyugtalanította őket: vajon boldogságuk örökké tart-e majd? Ezért olyan talizmánra vágytak, melynek segítségével az elégedetlenség messze elkerüli házasságukat. Hallották, hogy él az erdőben egy ember, akinek bölcsességét mindenki tiszteli, hiszen a bajban és a szükségben mindig a legjobb tanácsot adja. A herceg és a hercegkisasszony tehát felkerekedett, mert el akarták mondani neki, mi nyomja a szívüket. A bölcs, hallván történetüket, a következő tanáccsal bocsátotta útjukra őket: „Járjátok be a világot, és ha elégedett házaspárral találkoztok, kérjetek egy darabkát a rajtuk lévő ruhából, és ezt mindig viseljétek. Nem fogtok csalódni.”

Alighogy kilovagoltak, fülükbe jutott egy nemesember híre, aki feleségével állítólag a legnagyobb boldogságban él. Felkeresték hát várában, és kikérdezték, igaz-e a híresztelés, tényleg olyan elégedettek-e az életükkel. „Igen – hangzott a válasz –, csak egy dolog hiányzik, a gyermekáldás!” Náluk tehát nem találták meg a talizmánt, ezért folytatniuk kellett útjukat, hogy maradéktalanul boldog házaspárt találjanak.

Nemsokára egy városba érkeztek, ahol, úgy hallották, feleségével a legnagyobb egyetértésben és elégedettségben él egy tisztes polgár. Őt keresték fel, hogy megtudakolják, tényleg olyan boldog-e a házassága, ahogy az emberek beszélik. „Igen – felelte a férfi –, a feleségemmel a legboldogabb életet éljük, csak ne lenne annyi gyermekünk, hiszen annyi gondot és aggódást jelentenek!” A herceg és a hercegnő itt sem találta meg a talizmánt. Újra és újra tovább kellett utazniuk az országban, hogy felkutassák az elégedett házaspárokat, de mindig csalódniuk kellett.

Egy szép napon egy mező mellett vitt el az útjuk, és nem messze megpillantottak egy furulyázó pásztort. Közben egy asszonyt is láttak közeledni felé karon ülő gyermekével, oldalán kisfiút vezetett. Amint a pásztor észrevette őket, elébük ment, köszöntötte őket és kivette a kicsit az asszony kezéből, megcsókolta, megcirógatta. A pásztor kutyája a fiúhoz szaladt, megnyalta a kezét és örömében csaholva ugrált fel rá. Közben az asszony letette a nála lévő fazekat, és hívta az urát: „Gyere, apus, egyél!” A férfi leült és maga elé vette az ételt, de az első falatot a csecsemőnek adta, a másodikat pedig a fiúval és a kutyával osztotta meg. A herceg és a hercegkisasszony tanúja volt a jelenetnek, odamentek hát a párhoz és megszólították őket: „A ti házasságotok valóban boldognak és elégedettnek látszik.”

„Azok is vagyunk – felelte a férfi. – Istennek hála, egyetlen herceg vagy hercegkisasszony sem lehet nálunk boldogabb.”

„Figyeljetek – szólt a herceg –, tegyetek nekünk egy szívességet, nem fogjátok megbánni. Adjatok egy darabot a rajtatok lévő ruhából!”

E szavak hallatára a pásztor csodálkozva tekintett a feleségére, majd így szólt: „Isten a tanúnk, szívesen adnánk, nemcsak egy darabkát, hanem az egész ingünket és kötényünket is, ha a miénk lenne, de semmink sincs.”

A hercegnek és a hercegkisasszonynak ismét dolgavégezetlenül kellett folytatnia útját. Végül megunták a hiábavaló vándorlást, és hazaindultak. A bölcs ember kunyhója mellett elhaladva, dühösen kifakadtak, hogy milyen rossz tanácsot adott nekik. Elmesélték utazásuk történetét.

Mire a bölcs elmosolyodott, és így szólt: „Valóban hiábavaló volt az utatok? Hát nem tértetek tapasztalatokkal gazdagodva haza?”

„De igen – felelte a herceg –, megtanultam, hogy az elégedettség ritka kincs a földön!”

„Én pedig azt tanultam – mondta a hercegkisasszony –, hogy az elégedettséghez nincs másra szükség, mint elégedettségre!”

Erre a herceg és a hercegkisasszony megfogták egymás kezét, és a legbensőségesebb szerelemmel tekintettek egymásra, a bölcs pedig e szavakkal áldotta meg őket: „Szívetekben találtátok meg a talizmánt! Gondosan őrizzétek, és az elégedetlenség gonosz szelleme sohasem fog hatalmába keríteni benneteket!”

A Jóisten még mindig él

Vasárnap reggel volt. A nap tisztán és melegen ragyogott be a nappaliba; lágy és frissítő levegő áradt be a nyitott ablakon át, és kint Isten kék ege alatt, a zöldellő mezőkön és virágos réteken ujjongva csiviteltek a kismadarak. Míg kint minden örömben és boldogságban úszott, bent bánat és nyomorúság lakott. Ezen a napon még az asszony is, aki egyébként mindig jókedvű volt, szomorúan bámult maga elé a reggelinél; végül felállt, anélkül, hogy egy falatot is evett volna, megtörölte a szemét, és az ajtóhoz ment.

Mintha tényleg átok ült volna a házon. Az országban drágaság volt; kevés volt az ennivaló; az adók egyre nyomasztóbbá váltak; a megélhetés évről évre nehezebb lett, míg végül csak a szegénység és a nyomor maradt. Mindez hosszú ideje nyomasztotta a férfit, aki egyébként szorgalmas, rendes polgár volt. Már a jövő puszta gondolatától is kétségbeesett, ráadásul többször is mondogatta, hogy kárt tesz magában, hogy véget vessen e nyomorúságos, vigasztalan életnek. Sem felesége jókedve, sem barátai bátorító szava nem segített, egyre szótlanabb és gondterheltebb lett. Nem csoda, hogy végül szegény asszony is kedvét vesztette. De az ő szomorúsága – mint nemsokára megtudjuk – más természetű volt.

Amikor a férfi látta, hogy felesége is szomorkodik, és ki akar menni a szobából, visszatartotta, és így szólt: „Addig nem mehetsz el, amíg el nem árulod, mi bánt!”

Az asszony egy ideig még hallgatott, majd mélyet sóhajtva így szólt: „Ó, drága uram, ma éjjel azt álmodtam, hogy meghalt a Jóisten, és minden angyal elkísérte a sírhoz!”

„Hogy hihetsz vagy gondolhatsz ilyen butaságot? – felelte a férfi. – Hát nem tudod, hogy Isten sohasem halhat meg?”

Erre az örömtől felragyogott az asszony arca, és miközben kedvesen megszorította a férfi mindkét kezét, e szavakban tört ki: „Szóval a Jóisten még mindig él!”

„Hát persze – felelte a férfi. – Ki is kételkedne ebben?”

Mire a nő átölelte, kedvesen tekintett rá, szeme bizalmat, békét és örömöt sugárzott, miközben azt mondta: „Nahát, drága uram! Ha a Jóisten még mindig él, akkor miért nem hiszünk és bízunk benne! Ő megszámlálta minden hajszálunkat, akarata ellenére egyetlen szálat sem veszítünk el, felöltözteti a mezők liliomait, és táplálékkal látja el a verebeket, a hollókat pedig vaddal!”

Ezekre a szavakra a férfi szeméről mintha lehullt volna a fátyol, mintha felpattantak volna a szívét szorító bilincsek; hosszú ideje először mosolyodott el, és megköszönte jólelkű, kedves feleségének, hogy csellel újra életre keltette Istenbe vetett hitét, és visszaadta bizalmát. És a nap még barátságosabban ragyogta be az elégedett emberek arcát a szobában, a szellő még frissítőbben lengte körbe mosolyukat, a madarak pedig még hangosabban zengték a szív háladalát Istennek.