Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. július–augusztus / KÖZÉPKORI ELLENVERSEK / vers

vers

Győrei Zsolt fordítása

 

Szelet ha küld mesés Kelet,

Levant – így hívják e szelet.

Ismert az Indiák felett,

A szír földön végigsiet,

Jobbról int sok görög sziget,

S ímhol, máris barbár leget

S Granádát üstöllést bevett,

Pörzsöl rögtön ibéreket.

Világunkban nincs szögelet,

Amerre úrrá nem lehet.

Új nap közelg háta megett,

Az küldte el mint követet

Megvívni most a tág eget,

Nyugat szele, ponent, veled!

Örvendhet Narbonne népe.

Bájos leány, finom falat,

A kedveshez puhán tapadt,

Most felriad, s ki így fakad:

„Szelek csatája! Már dagad,

Űzvén az éjt a pirkadat.

Ébredj, szivem! Csipkedd magad!

A csillagok kialszanak.

Őr! Mért voltál ily hanyag?

Szamárnál, jaj, te szamarabb!

Te bűnöd, ha szívem szakad,

Ha nem szökik, ha itt ragad,

Mert nem költötted hamarabb.

Gyalázatos, sötét alak,

Keservem ha örök marad,

Te tehetsz róla, épp te!”

 

          Ezt mondva átölelte

          Keltve szép kedvesét,

          Csókolta, merre lelte,

          Fel-le meg… szerteszét,

          De úgy, hogy csontja roppant!

          Lobbant az vágyra nyomban –

          Szótlan, szép testbeszéd!

 

De álság volt ez oltalom!

Az ifjú szólt: „Ó, mondd, vajon

Mi gyűlölet, mi borzalom,

Mely bűvölet és vonzalom

Helyett most két karomba von?

Játszódásunk volt rossz nagyon?”

Ugyan! Szerelmem, csillagom,

A távozásod gondja nyom,

Azon kell így szomorganom!

Füleld, mi tűz, mi szorgalom

Süt át a víg rigódalon,

Az új napot be olvadón

Köszönti füttyük ott a lomb

Tövén! Ezért a sóhajom,

Ezért nyögök a gondtól!”

„Úrnőm, ha szíved így sajog,

Kedvem, mi volt, mind elhagyott!

Habár hibátlan alakod

Örömre gyújt, de sok balog,

Mihaszna őr hebeg-habog,

Rólad locsog-fecseg, csacsog.

Zsibong a mendemonda, hogy

A bűn bugyrában vagy s vagyok,

Amit tilt illem és a jog.

Hallván szavuk felhorgadok:

Állattá válnom volna jobb!

Mint csalogányt ha hallgatod

Híved, jóhíred óhatod!

S te őr! Bizalmam jóllakott

Veled – tudod nagyon jól!”

 

          A lányka nyelve, hipp-hopp,

          Siklott szájába át.

          Kit szerelem vakított,

          Titkot tud: nagy baját

          Siratva könnye hullhat,

          S bújhat ahhoz, kit fulladt,

          Dúlt, vad lázban talált!

 

„Válás! Tied lettem, tied!”

A bájos lány ekképp piheg.

„Nagy szerencsém aprón fityeg.

Reggel közelg, s elveszitek

Egy mindennél drágább hivet!

Északi szél, te zord, hideg,

Kibabráltál velem! Minek

Engedted ezt? A déli meg

Keletről jött szél itt sziszeg!

S ponent! Te is mire viszed?

Erőd az új napnál kisebb.

Hajnalcsillag – nincs semmi szebb –,

Halványulsz! Hogy tehetsz ilyet?

Te is éppen azt segited,

Ki karjából kitépett?

„Szerelmem, búra nincs okod.

Szép szájacskád úgy megfogott:

Igaz szerelmem fellobog,

Átkot, bajt mind mögém dobok!

Miért félsz, szívem? mért zokogsz?

Tökélyed hisz’ ha fontolod,

Rájössz: hűségem mily konok,

És semmi széllel nem forog.

Szent Boldizsár, a mentorod

Legyen tanúm, mint hódolok,

S hallják az esküm angyalok!

Most tárd szét szép, fehér karod –

Időznöm itt nem bölcs dolog.”

„Menj hát! S térj meg hozzám legott,

Szent Péter óvja lépted!”

 

          Így szólt a lányka, s menten

          Csendben reáhajolt –

          Jánosáldása cseppent

          Nyelven és szájba folyt.

          Testük, feledve végképp

          Békét, eltépte fékét –

          Még két csatája volt.